A kelleténél pár mérettel nagyon bézs melegítője alatt Amy Lee egészen varázslatosan fest: rózsaszínes-piros szemhéjfesték, egy fekete ruha rabszolgastílusú fűzővel és védjegyzett fátyol kézelővel. Épp most jött meg a „Late Show With David Letterman”- ről, ahol zenekarával, az Evanescence-szel adták elő legújabb listavezető dalukat, a My Immortalt. Még csavar egyet egy labdán New York-i hotelszobájának díványán ülve, megszállottan rángatja kabátujja szélét, majd magára vesz egy könnyed, kedves magabiztosságot. Végülis, Amy újdonsült Grammy-nyertes, és az Evanescence egyéves debütáló lemeze, a Fallen a listák éléig kúszott és eddig 4 millió példány talált belőle gazdára. Az elkövetkezendő hetekben, minden valószínűséggel még egy nagysikerű dala lesz: a Broken, egy duett Amy barátjával, Shaun Morgannal, aki a hard-rock zenét játszó Seether együttes tagja; a szám a nemsokára boltokba kerülő The Punisher (A Megtorló) zenecédéjén jelenik meg.

Kislányként milyen posztereket tettél ki a falaidra?

Nagyjából 10 lehettem, mikor Paula Abdulos és Mariah Carey-s posztereim voltak. De 11 éves koromban levettem az összes képet róluk, és felkerült a Pearl Jam, a Soundgarden, Janis Joplin és a Nirvana. Elkezdtem átjárkálni a haveromékhoz MTV-t nézni. Így fedeztem fel a grunge-ot. A családommal folyton költöztünk, és nagyon közel álltak hozzám ezek a dalszövegek, mert elszigeteltnek és magányosnak éreztem magam.

Melyek voltak azok a lemezek, amik átsegítettek a nehéz időszakokon?

Nine Inch Nails, The Downward Spiral. Nagyon önpuszító és „nincs kiút”. Amit persze tudok, hogy nem igaz, de néha akkor is tényleg jó érzés, hogy valaki ilyesmiről énekel; ahelyett hogy azt hallgatnám, hogy más emberek ezt mondogatják: "Ó, ugyan már, minden rendben lesz!"

Mi volt az első koncertélményed?

Az első igazi koncertem, ami már nem arról szólt, hogy apuval elmetünk megnézni a Three Dog Night-ot, egy Smashing Pumpkins and Garbage fellépés volt. Tizennégy vagy tizenöt lehettem. Bírtam Shirley Mansont mert Annie Lennoxra emlékeztett. Mindkettőjüknek megvan az a mély, szexi, erőteljes alt hangjuk. És – mekkora hülye vagyok! – de a kórusban alt voltam, úgyhogy vonzott a dolog.

A koncerteken lemész az árokba?

Még szép. Elmentem ebbe a Vino's nevezetű klubba Little Rock-ban [Arkansas] ahol nem volt barikád, és ilyen heavy death-metal bandák léptek fel. Mindenki álati erőszakos volt. Egyik alkalommal valaki rálépett a nyakamra.

Mikor elkezdtél zenét írni, nagyon melodramatikusak voltak a dalszövegeid?

Itt egy: "Itt fog maradni egy könnycsepp . . . legbelül . . . örökre." Ezt az angol csoportomnak énekeltem az iskolai project részeként nyolcadik osztályban. Bejöttem a gitárommal, és egy másik csaj a kórusból énekelte a háttérvokált. Feladatom volt a versírás, de a dal zenei részét magamtól csináltam, hát, tudod, pirospontokért.

Vannak bűnös szenvedélyeid?

Christina Aguilera Stripped-én egy csomó jó szám van. Ugyanaz a hangterjedelmünk, úgyhogy sokat használom bemelegítéshez. Ami miatt totál bűnösnek érzem magam. Minden amiért ő kiáll, pont az ellentéte annak amit én fontosnak tartok. Meglátom a videóit, és inkább eltűnök a tévé elől. Úgy érzem, hamis színben tüntet fel mindent, ami igazán nőies.

Melyik kortárs női előadó az, akit csodálsz?

Tori Amos. A dalai rettenthetetlenek, és egyszerűen egy hihetetlen zongorista. De az ideálom mindig is Bjork volt - zeneileg, szövegileg, művészileg, stílusliag, minden szempontból. Mint mondjuk az a hattyúruha? Mindegy! Neki tetszett. Az emberek sosem tudták megakadályozni hogy jól érezze magát, de nem is érdekelte. Én ennél még jobb akarok lenni.

Van közös dalotok a barátoddal?

Ez tök lejárt. De azért van egy szám. A Staind Epiphany-ja. Olyan érzelgős! Én mondom neked, meg fog őrülni a srác. Mikor először felismertük, hogy bejövünk egymásnak, mindkettőnk bandája a Staind előzenekara volt múlt nyáron. Egy csomót lógtunk együtt. Egy nap mindketten felvettünk valami álcát és bementünk a közönség közé Staindet hallgatni. Már sötétedett, mindketten kimentünk az árusok sátraihoz és vettünk egymás cuccaiból. Én szerezem egy Seether-es pólót ő pedig kapott egy Evanescence-es kalapot.

Hűűűűűha!

Aztán leültünk a fűbe Staindet hallgatni. Azalatt a szám alatt, csak az az egy pillanat volt – mi voltunk csak ketten, a tömegben, mi azzal a sok Staind- rajongóval és senki sem tudta, hogy mi vagyunk azok. Bámulatos volt újra ismeretlenneknak lenni és visszaemlékezni, milyen is gyereknek lenni és zenét szeretni.