Kőbe vésett arckép

Azon az estén találkoztunk, mikor magasba csaptak a tenger hullámai
És én csak még többért sóvárogtam a meghitt szerelem érzéséből
Those who the music hath then joined together,
Are now but asunder…

Emlékezz rá, mikor egy hideg téli reggelen
lángra lobbantottam a minket melengető tüzet...!
Most már átsiklok azon a pillanaton.
Felismerem-e még, ha édes dallamot hallok…?

Zenét játszom, de hangot nem hallok. Hát elvesztettem a szerelmem vagy a szárnyaim..?
Oh, mikor még fiatal voltam ...és boldogan szereztem örömet bárkinek, aki csak időt szánt rám ...

Úgy éreztem, hogy el kell énekelnem azt a dallamot,
Hogy árnyékban kell maradnom és keresnem a magányt.
Az ár viszont drágább volt, mint gondoltam.
Egyedül kellett élnem, készen arra hogy áldozatot hozzak...
Szerelmes voltam beléd…

Én öreg szívem, egy kicsit megint ridegebb lettél...
Ha egyszer kihuny a fény, mindennek vége.
Itt az idő…
Kész vagyok jelenetet rendezni, kész vagyok áldozatot hozni
Kész vagyok zenélni, kész vagyok rá, hogy véget vessek az utolsó show-nak
Az egyetlen dolog amit tudok...

Attól félek, itt marad a kín..., a szemeimben. Változtathatok egy hangjegyen s könnyeket csalok vele a szemeidbe.
Ebben a lelkiállapotban... bűn a csend.

Hogy lehet az élet ennyire megjátszott, ennyire hideg?
Válaszoltam minden dallam hívó szavára... boldogan!
S megleltem-e az összes kérdésemre a választ...?

Vagy egy kőbe vésett arcképet, rólam...

Ha rátalálnék a titkos forrásra,
S mélyéből bölcsességet merítenék,
Lenne-e időm, hogy megmentsem magam?
Megtarthatnám-e mindkettőt?