Természetesen ez sem mai ötlet. Mármint a súlyosan gitáralapú rockzene és a vonósok, csellisták uralta nagyzenekar házasítása. Elõször is ott volt 1970-ben a Concerto For Group And Orchestra a Deep Purple-tõl és a Londoni Filharmónikusoktól. A maga idejében fõként meghökkentést kiváltó mû abszolút úttörõ volt a maga nemében. Persze azt is mondhatjuk, hogy a Beatles ebben is megelõzött mindenkit, de az egy másik történet. Aztán ugye ott volt a Led Zeppelin a Kashmirral. Azonban nem szükséges három évtizedet idõutazni, az elmúlt években is folytak hasonló jellegû mûhelymunkák - szinte kizárólagos jelleggel Európában. A finn Apocalyptica csellókra dolgozta át a Metallica, majd más metal bandák dalait és sajátokat is írt. A Rage nagyzenekarral dolgozott, Yngwie J. Malmsteen szintén, de samplerek/gépek és klasszikus muzsikusok segítségével is sokan ügyködtek szimfonikus metal zenén az undergroundban, a Theriontól a Rhapsodyig. Mondhatni, ez benne van most a levegõben. A Metallica idõzítése tehát tökéletes volt, és az S&M dupla album - amit áprilisban rögzítettek a San Francisco-i Szimfonikusokkal -, arról árulkodik, hogy a kivitelezéssel sem volt gond. No persze, egy Michael Kamen nevû profistával könnyû, mondhatja bárki. Ha nem is volt könnyû, de könnyebb mindenképp, mesélte James Hetfield énekes/gitáros Patrick De Wintnek.

Egy olyan bandától, amelyik a "Bang the head that doesn't bang" szlogent nyomtatta elsõ lemeze hátsó hátsó borítójára, elég meglepõ, hogy egy szimfonikus nagyzenekar társaságában adja elõ a dalait. Na persze, ez itt a mindenható Metallica, és el is telt közben 16 év. Azért mégis érdekes, hogy az ötlet kinek a fejébõl, és mikor pattant ki?
James: A felelõsséget maximálisan áthárítjuk Michael Kamenre - mosolygott James Hetfield barátságosan. - Ha bármi probléma van, õt kell keresni, mindenrõl õ tehet. De tényleg, az ötlet most konkrétan tõle érkezett. Ugyanakkor, ha a mi fejünkben nem kerengett volna egy efféle gondolat már nagyon-nagyon hosszú ideje, akkor természetesen nehezen tudott volna minket rávenni egy ilyen kétes kimenetelû kalandra.

Egyszercsak felhívott titket azzal, hogy srácok, támadt egy ötletem...
James: Majdnem pontosan így történt. A menedzsmenten keresztül érkezett az infó, úgy két évvel ezelõtt, hogy Kament érdekelné egy ilyen kooperáció. Ugyebár nem voltunk ismeretlenek, hiszen a Nothing Else Mattersnél már dolgoztunk együtt. Az 1990 végén, 1991 elején volt, de azóta is kapcsolatban maradtunk. 'Seattle-ben gondolkodott, mert az ottani zenekarral már korábban is dolgozott, mi meg ragaszkodtunk a hazai pályához, San Franciso-hoz. Nemcsak azért, mert lokálpatrióták vagyunk, hanem azért is, mert úgy hallottuk, ott vannak a világ legjobbjai között. Nos, mi nyertünk...

Azonnal rábólintottatok a felkérésre?
James: Nyilván mérlegelnünk kellett egy csomó dolgot. Elõször is azt, hogy ha nagyon bénák vagyunk, mennyire válhatunk nevetségessé! Ha-ha! Nézd, én a kottát csak hírbõl ismerem, ezek meg kõ profik. Szóval nem játszunk egy ligában. Viszont ez a monumentális, epikus hangzás mindig vonzott, különösen a korai idõkben. A nyolcvanak évek metalja errõl a monumentalitásról szólt. Mindennek gigantikusnak kellet lennie, különben szart sem ért.

Hogyhogy akkor korábban nem született meg egy ilyen közös fellépés?
James: Sok minden függ az idõzítéstõl. Szerintem most értünk el a karrierünknek ahhoz a pontjához, ahol ez lehetségessé vált. Minden görcsöléstõl, minden izzadástól mentesen. Ha 10 évvel ezelõtt jön hozzám valaki egy ilyen ötlettel, talán még a sörömet is a fejére öntöm! Ha-ha! A szûk látókör az ifisták kiváltsága. Akkoriban más hangszer szóba sem jöhetett, mint a tökig torzított gitár. Másfelõl az is nagyon stimpatikus volt ebben a kísérletben, hogy megint ellenszegülünk a trendnek. Mikor mindenki samplerrel dolgozik, olyan gépeket cipel a színpadra, amivel a NASA a marsra utazik, tehát dühöng az elektro, vagy techno, vagy mi a rák, mi egy természetes, emberi hangzás felé fordulunk. Megmutatjuk, hogy semmi sem jobb, semmi sem tökéletesebb a tökéletlen embernél.

Az Apoclyptica európai sikerének volt szerepe ebben?
James: Nem kimondottan, noha a srácok zseniálisak. Azonban az Apocalyptica is azt ismerte fel, amirõl korábban már beszéltem a nyolcvanas évek hangzása kapcsán. Mi ugyan szart sem tudtunk a hangszerelésrõl, de volt egy Cliff Burton nevû srác, akirõl talán hallottál már... Nos, õ már annak idején is behozta a dalainkba a komolyzenét. A Fade To Black nótát épp azért hagytuk ki a programból, mert az eleve szimfonikus volt. Egy nagyzenekar sem tudott volna hozzátenni semmi pluszt.

A hangszerelés, a próba hogyan zajlott? Mennyi idõtök volt a felkészülésre?
James: Nem sok idõnk volt. Általános igazság, hogy mindig kevés az idõnk. Kamen eljött megnézni minket Las Vegasba, a koncert után pedig kapott néhány DAT-kazettát különféle Metallica koncertfelvételekkel. Erre azért volt szükség, mert élõben egész más dolgokat hallani, mint a stúdió CD-ken. Egyrészt abból adódóan, hogy a koncertezés kissé elváltoztatja, módosítja a dalokat, másreészt a közös játék, a hosszú évek közös zenélése egy plusz mágiát biztosított a zenekarnak. Bármit is csinálunk a stúdióban, a Metallica igazi terepe a koncertezés.

Tehát a hangszerelést abszolút rábíztátok Kamenre?
James: Egyértelmû, nem? Hogy a francba birkóztunk volna meg ezzel? ' már a Nothing Else Matternél bizonyított, arról nem is beszélve, hogy kikkel dolgozott eddig is. Pink Floyd, Sting, Aerosmith, David Bowie, Queensryche... Ráadásul már az elsõ megbeszélésen világossá tette, hogy eszébe sem jutna a zenénk elnyálasítása. Különben is egy rocker. 51 éves, de neki van a leghosszabb haja közülünk! Ha-ha! Épp azért akart velünk dolgozni, mert szerinte mi vagyunk a legsúlyosabbak, a leghangosabbak, de ugyanakkor a legzeneibbek is. Félre ne érts, ezt nem én mondom, hanem Kamen...

Azért csak voltak próbák, nem?
James: Michael Kamennek hat hónapja volt a hangszerelésre, a kották elkészítésére. Amikor ezzel elkészült, jött az elsõ próba, amin csak a Szimfonikusok vezetõ hangszeresei vettek részt. Ez volt az ellenõrzés része a dolognak, itt kellett volna kiderülnie, ha van valami súlyos baki a hangszerelésben. Közben postán jöttek-mentek a felvételek. Mi is tudni akartuk, hogy halad a dolog, és ugyebár ott volt két vadiúj nóta, a -Human és a No Leaf Clover, amelyek San Francisco-ban debütáltak. Ott játszottuk elõször élõben. Volt három közös próba a teljes zenekarral és velünk, aztán mélyvíz. Nem mondom, bennünk volt az ideg a fellépés elõtt! Ha-ha!

Mi jelentette a legtöbb gondot?
James: Elõször is maga a zene. A Metallica nóták nem a szellõsségükrõl híresek, így aztán a zenekarnak elég kevés terep jutott az önmegvalósításra. A kotta éjfekete volt a hangjegyektõl! Ha-ha! Továbbá van egy nagy különbség. A nagyzenekar csak kottából játszik, jammelni képtelen. Mi viszont nem ismerjük a kottát, egymásra figyelve játszunk. Aztán ott van a tempó. A vonósok egymás után dõltek ki a gyors témáknál. Ráadásul, hogy bírják hangerõvel, extra erõvel kellett zenélniük.Tele volt a padló törött vonókkal! Ha-ha! És még így sem hallották magukat rendesen a mi hangerõnk miatt, pedig az nálunk létfontosságú. Ez volt az elsõ alkalom, hogy monitorok nélkül léptünk fel, a fülünkbe kaptuk a kontrollt. Ezzel próbáltuk megelõzni azt, hogy ezek a szimfonikusok megsüketüljenek és ezáltal elveszítsék az állásukat! Ha-ha! Szóval, elég rendesen leizzasztottuk õket. Meg persze magunkat is.

Mit szóltak ezek az öltönyös komolyzenészek a Metallica zenéjéhez?
James: Én sem hittem el, de semmi nagyképû, sznob viselkedést nem tapasztaltunk. Pedig joggal mondhatták volna ránk, hogy mit akarnak itt ezek a bohócok, akiknek fingjuk sincs a zenérõl. Ezzel szemben a vezetõ csellista azzal kezdte az együttmûködést, hogy még mielõtt egy hangot is játszottunk volna, elõkapta a Fekete albumot és dedikátatta velünk. Sosem hittem volna, hogy a San Francisco-i Szimfonikusok vezetõ csellistája Metallica rajongó! Volt, aki aztán egyenesen Metallica pólóban járkált.

A szimfonikus koncert CD és videó kiadása alkalmából most adtok két újabb nagyzenekari koncertet, egyet Berlinben, egyet New York-ban. Lesz ennek késõbb is folyatatása?
James: Ha arra gondolsz, hogy ezentúl csak komolyzenészek társaságában akarunk-e mutatkozni, akkor a válaszom egy ki...ott nagy nem. Lesz néhány milleniumi bulink most, ezt az alkalmat ugye nem lehetett kihagyni, pláne, hogy rengeteg pénzt kapunk értük, de ezek hagyományos koncertek lesznek. Mi négyen és az õrjöngõ közönség. A jövőben is ezt a koncepciót visszük tovább. Azonban, ha az élet úgy hozza, bármikor csinálhatunk egy újabb nagyzenekari bulit. Ez egy óriási kihívás volt, amire mindannyiunknak szüksége van. Megcsináltuk, jól sikerült, de ez nem jelenti azt, hogy mostantól ebben akarunk utazni. A Metallica továbbra is Metallica marad.

Az elmult években rengetegen megkérdõjelezték a metal műfaj létjogosultságát. Ti magatok is bizonytalanul nyilatkoztatok a mûfaj jövõjét illetõen. Mi a véleményed, a metal 2000-ben is metal lesz?
James: Alighanem. Ha valami nagy felzúdulást keltõ kinyilatkoztatást vársz tõlem, akkor nem én vagyok az embered. Elég konzervatív az ízlésem. Sok mindent hallgatok, jóval többféle zenét, mint régen, de ez nem jelenti azt, hogy minden új trendre rá akarok ugrani. Ha jó zenészeket hallok, õszinte érzéseket, akkor az tetszik. Ami különösen felháborít viszont, azok a mûanyag fiúbandák, lánybandák. A Backstreet Boys, Boyzone és társaik. Hánynom kell tõlük. Még akkor is, ha tudom, hogy ez az íróasztal mellett, marketing szakemberek által összerakott banda koncepció nem új dolog. Annak idején a Monkeest is a kiadó rakta össze. De úgy látom, hogy a közönségnek kezd elege lenni ebbõl és újra súlyos muzsikát akar hallani. Amíg az emberek tele vannak elfojtott dühvel, amíg elégedetlenek az életükkel, a sorsukkal, nem látják maguk elõtt a kitörés lehetõségét, addig kár temetni a metalt. Talán újra nagyon népszerû lesz, talán nem. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy létezik, nem tûnt el.

Látsz arra esélyt, hogy újra olyan népszerû legyen, mint tíz évvel ezelõtt?
James: Más ez a világ, mint az akkori. Elõször is vannak zenefanatikusok, akik a zenéért, a kedvenceikért élnek halnak. Aztán vannak a zenefogyasztók, akik azt hallgatják, ami a rádióban szól. Úgy fogyasztják a zenét, mint a hamburgert vagy a tévésorozatokat. Nem akarnak nagy gondolatokat, nem akarnak azonosulni a szövegekkel, maximum ringatóznak egyet az ütemre, dúdolják a dallamot és kész. Amerre haladunk szerintem, az az utóbbi tábor növekedése, az elõbbi csökkenése. Ez szomorú, de ilyen ma a világ. Az emberek meg vannak bombázva információkkal, amiket lassan már képtelenek feldolgozni. Mindent azonnal be kell helyezni a rendszerbe, mert már jön is az új infó. És az internet azt a hatást csak erõsíti.

Nem vagy híve az internetnek?
James: Van elõnye és van hátránya. Szerintem túl sok az infó, pláne túl sok a pletyka. Még egy hang meg nem született a következõ lemezünkhöz, de már azt olvasom, hogy mi lesz a címe, milyenek a dalok, meg ilyenek. És sokan készpénznek veszik a pletykákat is. Ugyanez a helyzet a mozikkal. Én ugyanúgy vártam egy-egy film megjelenését a moziban, mint egy-egy új albumét. Számoltam visszafelé a napokat, meg ilyenek. A legszebb pillanat az volt, amikor a boltban végre megpillantottam a lemezborítót vagy amikor a moziban végre elkezdõdött a film. Ezt az érzést az internet elveszi az emberektõl. Még a filmek speciális effektjeit is gondosan elmagyarázzák elõre. A régi jó misztikum eltûnt.

És mi a véleményed az MP3 formátumról, a netrõl letölthetõ zenékrõl?
James: A kiadók új réme, mi? Mindenki meg van most zavarodva, minenki találgat. Az biztos, hogy óriási változást hoz, de hogy milyet, azt szerintem még senki sem tudja. A jogi oldalt mindenképp ki kell dolgozni. Az nem mûködik, hogy valaki simán ellopja másnak a tulajdonát, felteszi a netre más zenéjét. Ugyanakkor a kiadókra ráfér egy kis vérfrissítés. Túl nagy volt már a hatalmuk, túl nagy profitot akartak eltenni. Most adaptálniuk kell magukat az új rendszerhez. Meg kell barátkozniuk a gondolattal, hogy ki lehet majd õket kerülni. A banda elkészíti a felvételét és azonnal felteheti a hálóra. Percek alatt eljut a zenéjük a világ másik felébe, mindenféle kiadó nélkül. De ez sem jelenti automatikusan, hogy eljött a Kánaán. Már így is rengeteg zene van a neten, és egyre csak több lesz. Ez az igazi Overkill! Ha-ha! Amikor mi kezdtük, nem adhattál ki bármit a kezedbõl, mert bizonyos szûrõkön keresztül juthattál csak el a közönséghez. Ha szar volt a zene, a fanzine-ek lehúzták, és senki nem volt rád kiváncsi. Ha nem sikerült szerzõdéshez jutni, meghaltál. Viszont ha a szûrõk nem jól mûködtek, a legzseniálisabb zenekarok is eltûntek. Szóval, az éremnek mindig két oldala van.

A napokban Kirk Hammett azt nyilatkozta, hogy örülne, ha a rapper Dr.Dre lenne a következõ Metallica album producere. Ez a kijelentés futótûzként terjedt el. Valóban ilyesmin gondolkodtok?
James: Na, épp ez az, amirõl beszéltem. Még épp csak annyi biztos, hogy egy jó hosszú szünetet tartunk, és jövõ nyár elõtt nem kezdjük el a munkát a következõ albumon. Erre már azt hallom, hogy ki lesz a producer. Kirk mondhat, amit akarm akárcsak Lars, Jason vagy én, de döntés még nem született.

Te mit szólnál ehhez a felvetéshez?
James: Nem akarok olyasmit kommentálni, ami komolytalan dolog mindaddig, amíg valóban nem születik döntés. Most egy olyan periódushoz érkeztünk, amikor újra friss dolgot akarunk csinálni. Valami olyat, ami új, ami más, de ugyanakkor igazi Metallica is. Ha most azt mondom, hogy én egy súlyosabb, keményebb Metallicát képzelek el, mineki azt hiszi, hogy összevissza beszélünk. Vagy ami még rosszabb, vitatkozunk egymással. Holott Kirk nem azt mondta, hogy rap albumot akar, csak egy új megközelítésrõl beszélt. Anélkül, hogy bármi konkrétumot mondanék, annyi a véleményem, hogy egy rap producer is csinálhat keményebb, súlyosabb Metallica lemezt. Rick Rubin egyértelmû rap producer volt, amikor nekilátott a Slayerrel dolgozni. És mi lett belõle? A Reign In Blood. Szóval, nem kell pánikolni. Ugyanakkor hangsúlyozom, hogy nincs döntés, ez csak Kirk véleménye volt, amit az angol sajtó a régi jó szokásához híven szenzációként akart tálalni.

El tudod képzelni, hogy legközelebb a Metallica a korszerû lemezfelvételi technológiákkal dolgozik?
James: Mire gondolsz? A Pro Tools-ra, a számítógépekre, a samplerekre? Bizonyos fokig mi is használjuk a modern technológiát, de nem ezen van a hangsúly, hanem a közös zenélésen, az egymás közti kölcsönhatáson. Vannak bandák, akik a hagyományos aspektusról elfeledkeznek, figyelmen kívül hagyják azt, és ugyan a lemezük jól szól, élõben képtelenek ezt visszaadni. Szóval, ez trükkös dolog. Nem vagyok híve annak, hogy vegyünk fel csak egy verzét és egy kórust, aztán számítógéppel rakjuk össze ebbõl egy teljes nótát. Én az organikus, old school iskolát szeretem. Pár éve mindenki meg volt õrülve, hogy itt a rock halála, az electronica mindent elmos. Nos, semmit sem mosott el, mert a tökös erõsítõn keresztül megdörrenõ gitárnak olyan ereje van, olyan elementáris erõvel járja át a testedet, hogy azt semmi sem pótolhatja. Amikor az ember azt hiszi, hogy már mindent eljátszottak, egyszercsak felbukkan valaki egy friss hangzással, amitõl eldobod az agyad. Vagy nem... Ugyanakkor a technológiai fejlõdésnek vannak pozitív eredményei is. Például az, hogy egy jó hangzás eléréséhez már nincs szükség ultradrága stúdiókra. Otthon, nyugis körülmények között is lehet jó lemezeket készíteni. Az új Primuson például én is szerepelek, és az egész csak egy laza jammelés volt Les Claytonnál. Már évek óta otthon dolgoznak, ott készülnek a lemezeik, és a hangzással semmi gond. De a Primus élõben is kiváló. Vannak új csapatok, akik csak a rádióra, csak a tévére építenek. Nem akarnak turnézni. Így viszont csak a legfiatalabbakat érik el, akik legközelebb már egész más zenét, egész más zenekart tartanak jófejnek, coolnak. Így nem lehet karriert kiépíteni. Aki hosszú távra tervez, annak rengeteget kell koncerteznie.

Azért ti már olyan rengeteget sosem fogtok turnézni, mint régen.
James: Így van. Mi valahogy túléltük azt, amibe sok banda belerokkan. De most már mi is családos emberek vagyunk, nem akarunk állandóan úton lenni. Nem akarom, hogy más nevelje fel a gyerekemet, amíg én riffelgetek a világ másik felén. Régen arra gondoltam, hogy ha majd lesz gyerekem, õt is viszem a turnékra. De a kislányomat még egy szimpla kis hétvégi kirándulás is kizökkenti a megszokott életébõl, úgyhogy a turné nem neki való. A gyereknek otthon, a saját ágyában, a megszokott környezetében kell aludnia. Attól lesz nyugodt, kiegyensúlyozott. Én meg attól, hogy õ az! Ha-ha! Úgyhogy mindenképp kevesebb turnénk lesz a jövõben, de azért fogjuk még látni egymást. Ha lefutnak az év végi bulik, eltûnünk egy idõre, de nem örökre, ezt megígérem."