Az én hősöm apa lenne…

Tudom, hogy valószínűleg mindenki ugyanezt mondaná, már persze nem azt, hogy az én apám (nevet), hanem, érted, az ő apjuk… Szóval talán apa, ő tényleg átkozottul klassz ember. Csak később vettem észre, hogy milyen nagyon hatással volt rám, és hogy milyen fontos mozgatórugója volt az életemnek.
Nem is tudatosult bennem, milyen nagy szerepet játszott az életemben, és hogy mennyire befolyással volt rám, míg felnőttem. És mikor végülis visszakaptuk egymást, láttam, hogy teljesen ugyanazokat a dolgokat bírtuk és nagyon jól boldogultunk azután a sok B. S. (?) után, ami a családi életünkben történt.

Nagyon erős ember volt, és rengeteg dolgon egymaga ment keresztül, persze, annak a generációnak szembe kellett néznie a háborúkkal és a hanyatlással, amik egyhamar nem is múltak el. Könnyen elfelejtheti az ember, milyen nagyon erős is volt az a generáció, és hogy azok az idők hogyan formálták az egyéniségüket és tették őket értékesebb emberekké. Úgy tűnik, hogy most a dolgokat –többségükben- nagyon könnyen megkapjuk.

Jó dolog visszanézni, és végiggondolni, hogy miken mentek keresztül. Az ember soha nem csinálja ezt túl sokszor, egyszerűen azt gondoljuk, a szüleink csak onnantól vannak, hogy mi a világra jöttünk, érted? És nem is tudatosul benned, hogy ők azelőtt min mentek át, és hogy jöttél aztán te a képbe. Később sokat bánkódtam is emiatt. Viszont rossz dolog az, mikor úgy igazából tudatosul benned, hogy meghaltak, és már nincsenek melletted.
Mikor apa beteg volt, rájöttem, hogy milyen nagyon erős volt, és ezzel sokkal közelebb kerültem hozzá, ami nagyszerű dolog volt, mert egy csomó más ember el sem jut idáig. Néha az emberek úgy halnak meg, hogy nem is kaptunk előre semmiféle jelet. Nála legalább a végefelé már voltak jelek, és így közelebb kerültem hozzá, és még közelebb a legvégén. Apa azt hiszem majdnem bármit, mindent kipróbált volna az életében. De tényleg ki akarta próbálni. Később beszélgetett velem a korábbi munkáiról. Tudtam, hogy régebben versenymotorok vontatása volt a dolga; nekem adta jópár képét és díját régi napjairól. Dolgozott cukorgyárban, volt tejesember, és teherautókat is vezetett az életben maradásért.
Pár targoncával indult a nagyapámmal; vagyis nagypapával, ahogy mi hívtuk őt. Volt pár teherautó, és kaptam pár fotót, amin én vagyok, és épp együtt lógok valamelyikükkel. A kocsikkal mindig a autópálya alatt parkoltak le, ez volt az irodájuk (nevet). Pár targoncával kezdték és oda jutottak, hogy lett egy saját cégük, és számomra ez az igazi Amerikai haladás. Bárkit, aki a semmiből jön, és létrehoz valami a semmiből - tisztelned kell azért, amit tett.

Felnövekedvén elég problémás volt a valláshoz való hozzáállásom, „Christian Science”, tök szigorú szabályok, amikkel fiatalkoromban együtt kellett élnem, és nem egészen értettem ezt a vallás-dolgot. Csak annyit tudtam, hogy furcsaságok voltak az egész körül, ami tök frusztráló volt. Ez az a fajta vallás, amiben egy idő után nagyon el lehet veszni. Olyasmi ez… hogy nem lehetsz egyszerűen csak gyerek, és nem gondolhatod, hogy az orvosok jók, vagy hogy hogy a gyógyszerekre szügség van, és azt sulykolják beléd, hogy minden amid van, az Isten ajándéka, és alapvetően akkor kapod meg, ha mélységesen hiszel Istenben és magadban; és ezt az egészet nem túl könnyű gyerekfejjel megérteni. Aztán később, mikor egy csomó dolgon keresztülmentél az életed során, már jobban hangzik a dolog. Szóval gyermekként nem sok értelmét láttam, és tizen, huszonéves koromban rendesen küzdöttem is ellene, ez a vallás-dolog összekuszálta a dolgokat a fejemben.

De később, mikor apa egy kicsit lebetegedett, akkor jöttem rá, hogy milyen nagy szerepet játszott a vallás az életében, és hogy mennyire varázslatos és erős dologként élte meg ezt ő a lelkében.

Beszélgetésünk közben a nővéremmel mindketten teljesen egyetértettünk abban, hogy minden bizonnyal ő a legerősebb ember akit valaha ismertünk. Nem pénz, magas beosztás vagy ilyesmik szempontjából, de az erejét tekintve mindenképpen, ahogy irányította a gondolatait, az érzelmeit és a dolgokat maga körül, ahogy kezelte a helyzeteket és persze a rendkívül pozitív gondolkodásmódja az életetre nézve.

Tisztára az agyamra ment, mikor volt egy farmja odakint Arkansasban, és gyerekeket bérelt fel, hogy nézzenek ki néha. Még ha beteg is volt, odaadta nekik a kulcsot a fölszereléshez, hogy szedjék össze a szénát, vagy vágjanak ki pár fát, aztán kiment ő is (később) és a kölykök meg tönkretették a láncfűrészt vagy valami más drága fölszerelést, értékes dolgokat, amik kellettek volna neki, hogy dolgozhasson.

Tök fölidegeltem magam rajta, és ezt mondtam: „Apa, mért nem szeded össze a srácokat és rúgod őket seggbe?… Hívd a zsarukat vagy akiket ilyenkor kell, bármi is a törvény, csak fizettetsd ki velük!” És erre ő csak ennyit mondott: „Ugyan, nincs semmi gond, a végét úgyis megkapja a magáét valahogy.” Efféle szarságokkal nem foglalkozott, és ehhez azért nagy önuralom kellett. Egyszerűen csak szórakozni akart, jól akarta magát érezni és nem engedte, hogy ilyen szarságok a kedvét szegjék.

Tudod, még mindig foglalkoztat a dolog. Arra törekszem, és ihlettek is pár számot ezek a gondolatok, tudod, a „Wasting My Hate”, ami egy kicsit róla szól, és egy picit Waylon Jennings is benne van; tudod, mindketten kijárták ugyanazt az iskolát.

Tudod, mikor valakire elvesztegeted a gyűlöleted és egy idő után...továbblépsz. A `Hero Of The Day' egy másik olyan dal, amit nagyrészt ő ihletett, és mindkét szülőm; a gyerekek manapság odakint keresik a hősöket, és a szüleikre soha nem tekintenek hősökként. De igazából csak oda kellene figyelniük rájuk, vagy egy kicsit megértőbbnek lenniük a szüleikkel kapcsolatban, azt hiszem.
Van egy pár ember akiket még mindig szeretnék magam mellett tudni ,de nem tépelődöm túl sokat emiatt. Nem is emlékszem a halálesetek évfordulóira vagy "Menjünk, látogassuk meg a sírokat és vigyünk ki virágokat"- szerűségekre, semmi ilyesmire. Lélekben mindig velem vannak és bizonyos helyzetekben mindig az ember eszébe jut egy személy, hogy "Oh, mennyire odalett volna ezért!" vagy "Ha most itt lenne, ő ezt tette volna." Ilyenkor életre kelnek benned. Cliff (Burton) az egyik, de elsősorban a szüleim.

„Azt kívánom, bár mindketten itt lehetnének, hogy láthassák... Tudom, hogy itt vannak... de azt kívánom, bár fizikailag is itt lennének, hogy láthassák a fellépéseket és bejöhessenek a színfalak mögé, láthatnák a fiamat és a lányomat, és ezt az egész dolgot. Apu még belekóstolhatott ebbe egy nagyon rövid időre, de egy kicsit féltékeny vagyok, mikor meglátom Jason szüleit, hogy eljönnek és nagy családi szobát kapnak, meg minden ilyesmi. Látom az örömöt, és hogy az jókedvre deríti, a szüleivel lehet, akik biztosítják a támogatásukról. Tényleg egész idő alatt rájuk gondolok, különösen most, hogy megszülettek a gyerekeim. Úgy szeretném, bár lehetne nekik is Nagyijuk és Nagypapájuk az én oldalamról, de még mindig megvannak a róluk készült képeink. Cali úgy beszél róluk, mintha itt lennének, ami nagyon is klassz dolog. Szóval, valahogy ő is tudja, hogy lélekben velünk vannak.”